Szóval vannak az elvek. És az ok, hogy bizonyos értelemben én is fontosnak tartom őket, mert nyilván a legtöbb dolgot bizonyos elveink alapján tesszük, vagy ez alapján várjuk el, de én mégis azt mondom, hogy bizony van az a helyzet, amikor egy adott elvet igen is figyelmen kívül kell hagynunk…
Ugyanis az elvek csak is addig “jó” elvek, amíg nem esünk azok csapdájába és amíg nem képesek minket rabul ejteni! Mert onnantól kezdve, amikor egy számunkra fontos “elvbeli dolog” inkább frusztrálttá tesz minket, vagy boldogtalanná, onnantól kezdve felesleges abba az adott dologba csak azért is kapaszkodni. Tiszta potya. El kell egyszerüen engedni…
Mert ilyenkor nem kell semmilyen elv, nem kell az egó, és nem kell azon szívbajozni, hogy “de mert ez lenne a normális és a megszokott, hogy…”
De mert azt soha sem hagyhatjuk, hogy bárki, vagy bármilyen “elvbeli dolog” az érzelmeinket negatívan befolyásolja. És ezért akármi is van, mindig is csak a saját boldogságunk legyen a legfontosabb, és ha tetszik, ha nem, akkor is lesznek mindig olyan emberek akik jönnek, vagy épp akik mennek az életünkből, és ne ragaszkodjunk senkihez csupán elvek, vagy saját igazságtudatunk miatt…
Szóval engedjünk igen is teret az érzelmeinknek is, és ne ragaszkodjunk feltétlen és minden áron a megszokott elveinkhez, amelyek elsőre talán egyértelműbbnek tűnnek, de nem feltétlen leszünk pont ettől boldogabbak. Éppen ellenkezőleg: a boldogságunk záloga néha talán épp a megszokott elveink figyelmen kívül hagyása…
Spilgery